Tegnap egy barátom mutatott egy videót (aki gyengébb idegzetű, az inkább ne): 

Nem tudom, lehet, hogy sokan láttátok már, nekem új volt. Előre szóltak, hogy kemény és esetleg ijesztő. Megnéztem, és nem éreztem mást, csak értetlenséget és némi szánalmat. Szántam ezt a gyereket, aki valószínűleg alig tudja, mi van és értetlenkedtem a szülőkön. Miért kell egy ilyen szegény párát életben tartani? Ez kínzás neki és kínzás a szülőknek. Mert most még gondoskodnak róla, de vajon telik-e el úgy nap, hogy ne kérdeznék meg Istentől, hogy miért rótta rájuk e szörnyű büntetést? És ha majd egyszer meghalnak? Akkor mi lesz a gyerekkel? Állami intézet? Csodálatos. Szerencsétlen csak ül ott, vagy inkább fetreng és nem tud mit kezdeni az életével. Érdemes akkor egyáltalán élni? Vajon az élet egy lehetőség, hogy jól érezzük magunkat, vagy maga az élet az, ami számít? Maga a tény, hogy élünk csak akkor tehet minket boldoggá, ha van miért és van hogyan. Hiszen nap mint nap látjuk, hogy a balesetből, betegségből kifolyólag lebénult, vagy egyéb módon korlátozott emberek elveszítik életörömüket. Sajnos, amikor összerakta valami vagy valaki ezt a selejtes emberi fajt, akkor úgy tette ezt, hogy ragaszkodjunk az életünkhöz, bármi áron. De vajon megéri? És megéri önzően egy kisfiú életéhez ragaszkodni, csak mert ő a miénk? Ezen gondolkodjatok el, kedves gyerekek! A másik gondolatébresztő szintén mozgókép. Még valamikor régen, Bill Murray fénykorának idejében született egy gyöngyszem, az Idétlen időkig. A film dióhéjban arról szól, hogy van egy öntelt meteorológus, aki egy kisvárosba kell utazzon a rendezőjével és az operatőrével, hogy közvetítsen a hagyományos mormota-napról. Na most ez a pasas annyira öntelt, hogy egy felsőbb akarat megbünteti, mégpedig azzal, hogy ugyan azon a február 2.-án kell éljen, valameddig... Remélem nem haragszik meg senki, ha elárulom, a végére óriási a jellemfejlődés és mindenki boldog, juhé! De nem erről a vonatkozásról szeretnék írni. Inkább arról, hogy mit csinál az ember, ha sosincs holnap? Ha tudod jól, nem lesz semmilyen következménye - vagy eredménye - annak, amit ma teszel. Még egy baráti kis másnaposság sem fenyeget. Én, ebből kifolyólag valószínűleg úgy berúgnék, mint még soha, csak, hogy lássam, milyen is az. Na de utána? Persze, most mindenkiben felmerül, hogy végre lehetne bankot rabolni, meg embert ölni, meg ki tudja, még mit. És így is van. De aztán? Megkóstoltál mindent, kipróbáltál mindent és mindenkit. Mit csinálsz, ha kezded elunni a dolgot? Megölöd magad? Jó ötlet, de másnap reggel ugyan úgy az ágyadban ébredsz. Olvashatsz, művelődhetsz, tanulhatsz, bármi lehetséges. De mit kezdesz a tudással, ha csak egy napod van használni? Meggazdagszol? Rabolj bankot, úgy is hiába csuknak le. Elkápráztatod vele az ellenkező nemet? Holnap kezdheted előről. Egy idő után tehát céltalanná, sőt, értelmetlenné válik az élet. Ne keverjük a kettőt, mert sokszor szokták. A céltalan, ugye, az a cél nélküli, az értelmetlennek viszont nem is muszáj, hogy célja legyen. Anyád életének értelme Te vagy, de a célja nem. Szóval a céltalan, értelmetlen életeddel ott ücsörögsz és minden napod egyforma, a szó legszorosabb értelmében. Mit teszel? Én egyelőre még nem tudom. Csak azt, hogy mit tennék meg azonnal, de nem lenne illendő leírni. Viszont ígérem, amint rájövök a hosszú távú megoldásra, azonnal szólok. Addig elégedjünk meg Douglas Adams válaszával: 42.