hangulat

Legalábbis így tűnik a BKK tájékoztatásából. Valóban kaptunk egy új metrót, amit nem használhatunk?

Ezt a sztorit muszáj megosztanom. Ha volt már gondotok hosszabb úton a kocsival, vagy rendőrrel, akkor SEM lesz ismerős.

Szóval az úgy volt, hogy még a boldog békeidőkben, amikor mindenkinek volt munkája, de senki nem dolgozott (vagy kicsit később, a módszerváltás után) a nagybátyámék mentek Ausztriába. Nem menekültek, épp csak mentek. Volt alattuk egy darab hableányos szökőkút zsiguli, babakék, mögöttük egy utánfutó, a sofőrön (nagybátyámon) kívül pedig mindenkiben némi sör, meg kevert. Az utánfutóban nem tudom mi volt, de a sztori lényegéhez ez nem tesz hozzá semmit, ha meg nem is találgatok, akkor a szóban forgó delikvensek bűnlajstromához sem.

Elég az hozzá, hogy haladtak a határ felé. Aki járt már az ország nyugati felében az tudja, hogy ott olyan sűrűn vannak a falvak, mint a Nyugati-aluljáróban a kurvanénik és mindegyiken keresztül kell hajtani. Hogy miért nem mentek autópályán? Mert zsiguli, egyemaszíved, azért.

Sötét este volt (te, ez már nekem is egyre gyanúsabb…) és egyszerre csak arra lesznek figyelmesek, hogy a bütykös taxi (gy.k. rendőrségi személygépjármű) jó ideje, falvak óta követi őket. De a rend éber, és felettébb fondorlatos őrei ravasz taktikát alkalmaztak: autóztak a nagybátyámék mögött, majd félrehúzódva lemaradtak pár száz métert. Lélegzetvételnyi szünet, felzárkózás, ismét lemaradás. A jó rokon figyelte ezt a visszapillantóból, be is dobta a kérdést a köztudatba, hogy “Papírjai mindenkinek rendben vannak, srácok?” De mivel senkin semmi fogás nem akadt, a normális duplájánál nem ment feljebb a pulzusa.

No, a Veszprém megyei Dzsémszbondok egy idő után eltelve magukkal felbasszák a kéket, éktelen előzés, lehúzódás, meleg húgy, remegés. Innentől átváltunk idézetbe:

- Jau estét uraim!

- Tiszteletem biztos úr, miben segíthetünk?

- Maguk hova mennek ilyenkor?

- Hát, Ausztriába kell mennünk, aztán gondoltuk inkább éjszaka utazunk, amikor nincs forgalom, mert utánfutó ugye, meg a zsiga se fiatal, tudja…

- Aha. Gépjárművel minden rendbe?

- Persze, nincs vele gond.

- Aha. Bal háccsó kereket nem érzi furának?

- Nem, nem érzem, hogy lapos lenne.

- Az nem is, de a csavarjai itt vannak ni!

Kinyitotta a tenyerét, megmutatván a helyre kis kerékcsavar-kupacot. 

Kiderült, hogy ezek a drága jó zsandárok több falun át követték a kocsit, figyelték-lesték, mikor esik ki egy-egy csavar a bal hátsóból, felszedték, majd amikor már eleget szórakoztak, úgy döntöttek, megelőzik a nagybátyámékat, meg a személyi sérülést.

Hát így szolgáltak és védtek az előző század rendőrei!

 

Ez itt pl. egy bütykös taxi:

A közelmúltban kénytelen voltam Csepel festői szigetének polgármesteri hivatalában időzni egy keveset, hivatalos okból (mondjuk, ki az a hülye, aki hobbiból jár a tanácsházára). Amikor beléptem a szigorúan csak a biztonsági troll jól védhető, üvegfalú fülkéjéből nyitható ajtón, egyből két csinos hostess lépet oda hozzám mosolyogva.

No, mondom, ez már kiszolgálás kérem, csinos fiatal lányok fogadják az  embert, amikor ügyet intéz! Ám a hölgyek a másodperc tört része alatt konstatálták, hogy nem vagyok sem országgyűlési képviselő, de még polgármesternek is alacsony, úgyhogy egy leírhatatlanul elszomorító mosolyvisszavonás mellett odébb húzódtak megbeszélni a Barátok közt/X-faktor/Csillag születik/Teletabbik tegnapi részét.

Én ügyesen leültem a 4-es számú ajtó helyett a hármas elé, mert a négyes előtt már nem volt üres szék és vártam. Amit egyből tapasztalnom kellett, hogy az emberek nagy része vagy autista, vagy egyszerűen csak nem érti a fizikának azt a részét, hogy a fény és a hang másfél méternél tovább is terjed, így ha nem pontosan az ajtó előtt ácsorog, megbénítva ezzel a folyosó közlekedését minden irányba, akkor is észre fogja venni valaki előbb-utóbb.

A fenti oktondiságot először egy kisgyermekes anyuka példázta, amikor a kb. 140 centi széles folyosóra betolta a babakocsit (a baj még nem itt van, ne hagyja kint a gyereket a demszkykaróhoz kötve…) és (most jön a baj:) egy vezetésoktató rutinjával beparkolt jobbhátra, a küszöbre, párhuzamosan az ajtóval. 

Ejnye - mondom, mert szoktam ilyeneket mondani. Nem tetézvén a problémát, a gyermek jól viselkedett, bár így 3 éves kor felé azért már elvárja az ilyet az ember. Na, anyu közben egy szurikáta arckifejezésével és mozgáskultúrájával felmérte a terepet, megtalálta a segge mögötti székeken szorongó szerencsétleneket és feltette az indokolt kérdést:

- Önök ide várnak? A következő néhány percben nem tudtam követni a beszélgetés fonalát, mert először el kellett mormolnom az összes ismert tibeti mantrát, hogy az agyam ne fulladjon vérbe, majd a homlokomról kellett letörölnöm a vakolatot és biztosítanom a szekuricsit, hogy ki fogom fizetni az általam fejelt lyuk falazási költségeit. Amikor ismét bekapcsolódtam a diskurzusba, a székeken ücsörgő pár biztosította anyut, hogy igen, még ők is oda várnak, de minden rendben (!) mert a papa halotti anyakönyvi kivonatát már írják. Erre anya láthatóan felvidult (amit ugyan úgy megtett volna egy Turbó rágótól is) és megfontolatlanul kimondott mindent, ami a fejében volt:

- Jaj, de jó. De akkor én be is megyek, mert le kell tennem az állampolgársági esküt! Hopáá bazmeg! Ekkor kezdtem el úgy érezni magam, mintha a Men In Black főhadiszállásán ülnék a vámon. Anya be, papa halála lepapírozva, egyéb statiszták balra el, egyedül maradtam. Nem sokáig.

Egyszerre megjelenik egy középkorú pár. A férfin bőrkabát, ízléses bőr cipő, asszonyka természetes szőke tincseibe már ősz szálak vegyülnek, nagy sál, ilyesmi. Szóval semmi extra. Leülnek, várnak. Közben a folyosón nagy volt az élet, mert mit ad Isten, az utánam közvetlenül érkezők valóban polgármesterek és politikusok voltak, és épp valami sajtó(félre)tájékoztatót tartottak, nem találod ki: az én folyosóm végén lévő konferenciateremben. Ennek az ajtaja mellett ücsörögtünk mi. Telik az idő, én fejben már végigvittem 8 pályát az Angry Birdsben, mert iPhoneom az nincs, mikor a férfi megszólal:

- Te, mi ez a sok kurva zsidó itt? - Appá! Angry Birds elment, mostantól figyelünk, mert ez érdekes lesz.

- Én nem tudom, de az az öltönyös az cigány volt.

- Ja, zsidócigány. Mint az Orbán. Azért kapják a sok segélyt a zsidók, meg a cigányok, mert az Orbán az mindkettő. - Elkezdett vörösödni a fejem, na nem a méregtől, csak belül már könnyesre röhögtem magam, de mondom, ha megnyikkanok, ezek berángatnak a vécébe és statáriálisan elgázosítanak. Tehát én szenvedek, ez meg folytatja:

- Érted, szétosztja nekik a pénzt, ami megmarad, azt meg ellopja.(szétharaptam a számat) Hallod, honnan volt pénz ilyen ajtóra? - Mutat a tárgyaló valóban szép, intarziás, de egyáltalán nem túlzóan csicsás ajtajára.

- Ellopják a pénzt, de ilyen ajtóra bazmeg tellik. Mi ez tölgyfa? Az hát, megismerem a szagát. (nyelem a saját véremet) Fasznak ilyen ajtó az én pénzemből?

- Á, biztos uniós támogatásból vették. Tudod, ilyen pályázatból.

- Ja, hogy azt mondod írtak az euba, hogy kéne ajtó adjatok rá háromszázmilliót? (éreztem, most meghalok)

- Hát gondolom. Azok adtak, aztán vették ezt az ajtót 50 millióból, a többit meg elrakták ezek a szemetek.

- Hát persze, hogy elrakták bazmeg. De akkor ezek ezek szerint eukomform zsidók!

Na, én itt feladtam. Felpattantam és sírva dörömböltem az iroda ajtaján, hogy kéremszépen engedjenek be, mert az IQ-m minden perccel 17 százalékponttal csökken. Beeresztettek (igaz, először csak az egyik lábamat, majd szép sorban a többi részemet is), elintéztem amit kellett.

Kifelé menet kedvesen rámosolyogtam a párra, akik addigra találtak egy értelmileg sérült fiút beszélgetőpartnernek (mi lesz így szerencsétlenből…). Ők csak néztek, és amint elfordultam a férfi megvetően odamotyogta asszonyának: Kis liberális buzi, bazmeg.

Hát kérem, ilyen az élet. Én is csak egy zsidócigányorbánviktor vagyok.

Elég meredek dolog olyan helyen dolgozni, ahol az előző tulaj nem szeretett fizetni.

Történt méghozzá, hogy itt ülök egyedül az irodában, dolgozom a dolgomat (értsd: feladat híján épp az élet nagy kérdésein töprengtem), amikor csengetnek. De nem ám a kaputelefonon, ahogy az civilizált betonparaszthoz illik, hanem idefent, a lakás csengőjén.

Engem azonnal levert a víz, tócsába gyűlt alattam, majd leszivárgott a parketta hézagos illesztésein át az alsó szomszédhoz. Ugyanis többször előfordult, hogy foglalkozásuk szerint kintlévőségkezelő, kinézetük szerint vizuális félelemkeltésre kitenyésztett, fuxos illetők kopogtak, hogy ‘Heló, mi XY-t keressük.’ Erre az a standard válaszom, hogy ‘Heló, itt ilyen nincs.’ ‘Aha, mióta?’ Ezen a ponton mindig  az ajkam széléről szívom vissza a ‘Mióta anyád pilóta!’ riposztot. Nyilván nekem is fontos a testi épségem, nem csak másoknak.

Elég az hozzá, hogy egy rejtélyes sziluett sejlett át az ajtón, amint kifelé billegtem az előszobában, majd kinyitván az ajtót egy kevésbé rejtélyes villanyszerelőt találtam a gangon parkolva. Kölcsönösen biztosítottuk egymást a jó nap irányában tett kívánalmainkról, majd kifejtette, miért nem vagyunk mi tulajdonképpen barátok:

- Az a helyzet, hogy jöttem kikapcsolni a villanyt. - Erre mi a jó válasz? Fasza, gyere, mit adjak hozzá? Én ezt találtam helyén valónak:

- Ugyan miért?

- Van itt egy kifizetetlen számla 11.000 Ft-ról. - Itt kezdtem elveszíteni az emberiségbe, de még inkább a villamos művekbe vetett hitemet. Komolyan egy tízesért kikapcsolnák az áramot? Hát emberek ezek? Ha igen, remélem trippert kapnak a következő céges bulin.

- Öh - jegyeztem meg humán szakos főiskolai diplomám eredményeként - az mondjuk nem lenne jó. Mit lehet tenni?

- Hát kifizetik, és akkor úgy nem kapcsolom ki. Bemehetnénk? - Ekkor feltámadt bennem a doktorhauz és félelmetesen éles elemző elmémmel (alliterálok, figyeled?) átláttam, hogy hoppábazmeg, ez csellel akar bejutni a lakásba! Sunyin rápillantottam a villanyórára, amely a bejárati ajtó mellett található. Így utólag visszagondolva ez nem biztos, hogy egészen elkerülte a figyelmét, mert 40 cm-re tárolta az arcát az enyémtől, nem lévén más érdekes néznivaló engem figyelt, a villanyóra meg, mondom, ott az ajtó mellett. Na mindegy.

- Öh - villantottam ismét az értelmiségit - az nem biztos, hogy jó ötlet. - Egyből átlátta, hogy nem a személye ellen van kifogásom és felőlem akár egyszer még bridzspartnerek is lehetnénk (ha majd megtanulok bridzselni), hanem a kezében szorongatott kombinált fogó és a villanyóra könnyen elképzelhető kontaktusa az, ami aggályokat ébreszt bennem. Meg a tudat, hogy ha egy felelőtlen előd tartozása miatt én itt hagyom kikapcsoltatni az áramot, akkor engem úgy rúgnak ki innen, mint Kiszel Tündét a Tutti Frutti magazintól, amikor elérte a 30-at.

Ám a jólelkű szerelő bácsi megkegyelmezett nekem, mivel rávilágított mestersége és kollégái egyszerű előrelátására:

- Jöjjön csak ki egy lépést fiatalember. - Na, mondom, ez tud valami jogszabályt, amikor én kimegyek, és aztán már egyikünk se mehet vissza, de nem. Ő csak felmutat az ajtó fölé. - Látja ott azt a kábelt? Na, azt én egy pillanat alatt elvágom, maguk meg még jobban baszhatják, mintha a villanyórát zárom le. Szóval nyugodtan beengedhet. Meg amúgy sem akarom kikapcsolni itt a villanyt, merhát nem maguk a hunyók. Azért is csöngettem, mert csak 11 ropi volt ide írva. Ha 200.000 van, nem csengetek, nyisszantok. Érti? Leszarom én, hogy mi van a köcsöggel, ha egy Suzuki árát összelopta áramból!

Így esett, hogy beengedtem, és az áram is megmaradt, meg az állásom is. A tartozást az azóta sem fizette ki senki, de így működnek errefelé a dolgok. Hiába, JoeCity nem játszótér…

Genthal, a varázsló morcosan ébredt. Erre meg is volt minden oka, lévén a kemény, hideg kőpadlón hajtotta álomra a fejét. Bár nem jószántából, hanem sokkal inkább a legutóbbi varázslata folyományaként. Este ugyanis eszébe jutott, hogy egyetlen, kehes lovára szárnyakat bűvöl, így gyorsabban és könnyebben juthat el bárhová. Egészen addig jól ment a dolog, amíg a szegény pára - körülbelül fejmagasságban – rá nem ébredt újonnan szerzett képességére és hirtelen ijedségében istenesen halántékon nem rúgta az öreg mágust. A fej- és hátfájás pedig nem kellemes ébresztő. Az a girhes dög meg ártatlanul legelészi a gróziát a legnagyobb kosárból, aminek unciája 3 ezüst… Erre egyetlen megoldás van: meg kell látogatni Étoile-t a tündét, akinek van egy kis kocsmája a következő völgyben. A tündék jó vendéglátók, csak drágán mérnek mindent. De a boruk, az valami mesés, nem is csoda, hogy mindenki szeretne egy kicsit belőle. Genthal pedig mindig is jó kapcsolatot ápolt Étoile-lal – a tünde valamiért nagyon kedvelte őt. Eleinte csak a mézédes bora (és számára nyomott árai) miatt viszonozta a varázsló az érdeklődést, de aztán megszerette az elfet. Így lett törzsvendég a pici kocsmában.

Amint a ligetes úton baktatott, Genthal arról gondolkodott, milyen különös is az élet: a közös érdeklődés mennyi fajta kreatúrát hoz össze. A Tünde-bor sokakat csábított Étoile-hoz: természetesen néha orkok is megjelentek, de az ő számuk elenyésző volt. Többnyire semmire nem becsült, ám beképzelt elfek, kalandozó törpék és persze más varázslók ütötték ott el az időt, a csapos kegyét keresve, hátha megspórolhatnak néhány rézkanyit. Mennyi-mennyi szerzet és csak egy cél…

Ez a sokféle vendég sosem zavarta igazán a mágust. Nem nagyon törődött velük, egyetlen dolog volt csupán, amit féltett tőlük: egy kicsi, vese alakú kő. Néhány évvel azelőtt talált rá egy tó partján a magas fűben. Nem gondolta különösebbnek, mint bármelyik más követ, de ahogy teltek a hetek, rá kellett ébredjen, hogy nagy kincs jutott a birtokába. Észrevette ugyanis, hogy elkerülik a betegségek, amelyek falvakat pusztítottak ki és úgy tud futni a Butain-erdők hatlábú medvéje elől, mint 20 éves korában: a kő életben tartotta. Tudta, hogy ha csak egyszer is a kocsma folyton változó zsiványai közül valamelyiknek a fülébe jutna, fújhatná az egészet. Nem is tudott más a kőről, csak Étoile, valamint egy régi barátja Terpé, aki szintén mágus volt. Mindkettőben megbízott, hisz Étoile tünde volt, ez pedig garancia a megbízhatóságra, a barátjának pedig megmentette egyszer az életét. Igaz, hónapok óta nem látta már a férfit, pedig hetente-kéthetente összefutottak az elf kocsmájában, ha épp Terpé is arra járt. Olyan pletykák is terjengtek, hogy egy Zaliosakis – a legmérgezőbb és legnagyobb kígyó a világon - megmarta a távoli Karstas-hegy alatt. A marása nem halálos, de nem is tesz jót az emberrel. Egy életre megváltozik tőle és nem a jó irányban. Aggódott is kicsit a cimborájáért.

Annál nagyobb volt a megkönnyebbülése, amikor benyomakodva az intarziás ajtón éppen Terpé-t látta a kocsma pultjánál, amint Étoile-lal vitatkozott valamin. Beléptére mindketten elhallgattak, látszott, hogy nem tartozik másra, miről is diskuráltak. Ő pedig nem kérdezett, mindenki foglalkozzon csak a saját dolgával. Étoile a megszokott szívélyességgel fogadta Genthalt és Terpé is mosolyogva kezelt le vele. Sőt, az újra találkozás örömére (valamint a Zaliosakis-pletyka alaptalanságára) gyorsan meg is hívta egy kupa borra.

Úgy tűnt, ez a nap már nem lehet jó. A bor, a mézédes Tünde-bor valahogy savanyúan forgott az öreg szájában. A fene essen bele… na mindegy. És ez a rohadt fejfájás sem… akar…

Genthal, a varázsló morcosan ébredt. Erre meg is volt minden oka, lévén a kemény, döngölt földpadlón hajtotta álomra a fejét. Az a rohadt gebe… Hohó! Na várjunk csak. Eszébe jutott minden, ami az előző ébredése óta történt. Reflexszerűen a szívéhez kapott, ahol a vese alakú követ tartotta, bevarrva a köpenyébe. A rejtekhely posztója felszakítva liffegett. Genthal körülnézett. Egyedül volt a kocsmában, csak a kora nyári napfény kukucskált be a szűk ablakon. A mágus belépett a pult mögé és rögtön a sötétzöld üvegcsére esett a pillantása: nem volt oda való. Fogott egy úgymond tiszta kupát, bort eresztett magának a hordóból. Kicsit sem lepődött meg, amikor a jól ismert és szeretett mézédes nedű érte a torkát. De valahogy most sem volt az igazi. Volt benne valami keserűség. A pult alá dobva meglátott egy csomóba gyűrt valamit. Szétrugdosta, hogy jobban lássa. Bőr volt. A barátja régi, teljes, lenyúzott bőre. Vagy egy jó másolat, nem tudta eldönteni. Tehát Terpé mégsem úszta meg a Zaliosakisszal való találkozást… Kár érte, pedig nagyon kedvelte a barátját. De ez legalább megmagyarázza az iménti dolgot. Igaz, azt nem értette, hogy Étoile miért vett részt mindebben, amikor annyira jóban voltak. De hát, a tündék már csak ilyenek: sosem ismerheted őket igazán.

      Legféltettebb kincsének eltűnését – számára is meglepő módon – sztoikus nyugalommal szemlélte. Nem félt a haláltól már régen. Csak az a fiatalos mozgékonyság, az fog kicsit hiányozni… Lehajtotta a kupa bort, egy teli hordóra pedig zsugorító-igézetet olvasott, hogy zsebre tudja várni. Majd egy sóhajjal kilépett az intarziás ajtón és elindult, hogy megtanítsa a lovát repülni.

 kapott egy új kinézetet a blog, itt volt már az ideje.

 Kicsit zilált most a külső, de azért a betűket nem szabad szikkadni hagyni. Itt egy régebbi szösszenet.

 

A szó kifut...

A szó kifut, ha nem vigyázol,

s takarja bár tetteid fátyol

megérdemled a bitót.

 

Nem tehetsz...

Nem tehetsz semmit ellene,

mert legnagyobb a szavak ereje,

csak veszthetsz.

 

Ne felejtsd...

Ne felejtsd, ez nem kőbe vésett törvény,

hanem az egyik - min életedben oly sok - ösvény,

ez elveszejt.

 

Ne fogadd...

Ne fogadd hát kebledre soha,

mert az emberi szeszély mostoha,

csak a jót.

Ó, mit nem adnék érte, ha csak egyetlen napig olyanok lennének az emberek, amilyennek én szeretném őket! Mindenki úgy reagálna, ahogyan én elvárom tőle, ott, akkor és azt csinálja, ahol, amikor és amit elvárok. Gyönyörű nap lenne...

 

Mostanában meggyűlt a bajom az emberekkel. Illetve nem is az emberekkel, hanem az emberi kapcsolatokkal. Hogy egészen pontosan fogalmazzak, a kapcsolataim vagy leépültek, vagy leépítettem őket. Azt, hogy miért nem minden esetben tudom megválaszolni. Van például olyan kapcsolat, amit direkt azért építettem le, mert elegem volt belőle és meg kellett szüntetni. Az mondjuk nem is volt jó. Nem működött, akárhogy is próbálkoztunk mindketten. Alapvető problémák voltak, amik előfordulnak az életben, főleg, ha nem Te választod ki, kivel is töltsd az idődet. Mindegy, rövidre zártam és most ismét szép az élet.

Van azonban egy másik, amit szintén berekesztettem. Az már nem tölt el ekkora megelégedéssel. Igazság szerint ez volt a legrosszabb dolog, amit tehettem. De ahogy már a Harry Potterben is benne volt (meg persze egy-két tömegpusztító rezsim eszmerendszerében), a nagyobb jóért néha a pillanatnyilag rossznak látszó választást kell előnyben részesíteni. Azt hiszem, csak akkor leszek egészen nyugodt, ha végre valóban használok ezzel. Most egyelőre úgy érzem magam, mint amikor az ember elvégez egy iskolát. Akármennyire rosszul érezte magát ott a mindennapokban, azért egyfajta borongós nosztalgia és visszavágyás üli meg a lelkét még hetekig. Ha tehetné, azonnal vissza menne. Na, én is így vagyok ezzel most. Hála Istennek, van némi lelkierőm, még ha e kijelentésemet többen cáfolnák is.

Aztán persze vannak azok a kapcsolatok, amik állandóak. Alapvetően jók, sőt, ők maguk az alapjai az életünknek. Ezek folyamatosan hullámzanak - gondoljunk csak a veszekedésekre, mosolyszünetekre, és effélékre. Sajnos, az utóbbi időben elég sok olyan alapvető kapcsolatom van, amiben az összehúzott szemöldök a jellemző. De nem is, inkább a morcos közöny. Engem nem érdekel más, és én is őket csak annyira, hogy kifejezzék nemtetszésüket velem kapcsolatban. A baj mindössze annyi, hogy engem ez sem érdekel. Az egyetlen figyelemre méltó ezekben a kontaktusokban az, hogy nem akarom, hogy ilyenek legyenek. Át akarom terelni a dolgokat egy olyan mederbe, ahol igenis érdeklődöm és ők visszamosolyognak. Hogy úgy  mondjam, ki szeretném színezni a saját életemet.

 

A végére hagytam a legjobbat. Azokat a kapcsolatokat, amelyeket újra kell értékelnem. Mert van ilyen is. Ettől még nem változik meg. Sőt, ha jobban belegondolok, nem is a kapcsolatot kell újraértékelnem, hanem csak a résztvevőket - köztük magamat is. Olyan felismerésre jutottam magammal és e kapcsolatokban résztvevőkkel - bocsánat - kapcsolatban, hogy mindenképpen felül kell írnom az eddigi véleményemet. Rá kellett jönnöm, hogy akit én eddig fehérnek hittem, az a legjobb esetben is csak szürke (és több ilyen van) és pedig megmaradtam fehérnek, csak a régi ragyogásomat veszítettem el. Ez most nagyon ködös, igaz? A dolog lényege az, hogy erősebb vagyok, mint hittem, ennek ellenére én némileg gyengének látom magam.

 

Szóval mostanában az emberi kapcsolatok terén nem vagyok valami penge. Na, de sebaj, majd csak lesz jobb. Az ember megteszi, amit tud, és eljön majd a kilábalás. Az pedig, hogy valamit magunkért, vagy a nagyobb jóért teszünk, igazából egy és ugyan az a választás. Mert az ember soha nem önzetlen: ha mást nem, hát egy kis dicsőséget kap cserébe. Önmagától. 

Hazugság. Micsoda csúnya egy szó ez, nem? Fogadjunk, kedves Olvasó, hogy Te nem szoktál hazudni! Vagy, ha szoktál is, csak az általad szükségesnek gondolt embereknek, akikkel nem lehet máshogy bírni, mert piszkálnak valamivel, vagy nem figyelnek oda, vagy nem akarnak végre arrébb menni. De ezeken kívül semmi, ugye? Ez mondjuk 6-7 hazugság egy nap. Az még belefér... Ki kell ábrándítsalak, egy átlagos ember (mint amilyen Te is vagy, vagy én, akármit is gondoljunk magunkról titokban) naponta 100-nál is többször hazudik. Az, hogy mennyivel, már egyén függő - kinek mi a hobbija, ugye. A "jó napot", vagy a "jól áll" a leggyakoribbak. Aztán van, ami már ritkásabb... 

 

Hányszor, de hányszor előfordul, hogy csak úgy röpködnek az olyan mondatok, hogy "holnap megcsinálom", "nem haragszom", "semmi gond", "persze, hogy neked van igazad". És a legsúlyosabb: "esküszöm". Erre ugrom, mert szerintem az eskü komoly dolog, és az most mindegy, hogy a Bibliára esküszik valaki, vagy egy lila selyembugyira. Az eskü az eskü. De eltértem a tárgytól.

Szóval a hazugság. Sokan rettenetesen komolyan veszik ezt az egész témakört és az őszinteséget olyan mértékben túlértékelik, hogy az már-már tarthatatlan. Nem is csak azért, mert a saját és mások életét hátráltatják vele, hanem azért is, mert egy olyan eszmét kergetnek - rögeszmésen - amely nem pont őket fogja megszánni a Földön annyira, hogy hozzájuk dörgölőzzön. Érthetően (az ilyetén gondolkodók számára): Neked is hazudik mindenki, jóbarát/cicavirág! Vagy még érthetőbben (Gregory House után szabadon): MINDENKI HAZUDIK. Mégpedig a legtöbb dologról. Amikor kapsz egy mosolyt találkozáskor, az nem a boldogság jele. Az egy teljesen önkéntelen izommunka - a legtöbb embernél. Gondolj csak bele, hányszor mosolyodtál el úgy, hogy azt, akivel éppen találkoztál, legszívesebben más kontinensen tudtad volna? Sokszor igaz? Vagy ha barátaid - mert ők azért valódiak, ha tényleg azok; ők sokkal kevesebbet hazudnak neked, mint bárki más - megkérdezik, hogy mégis, hogy vagy, manapság inkább mizu (sic!). Töprengj el, miért érdekelne valakit, hogy milyen lett az eredménye a tökmindegy milyen dolgozatodnak, zh-dnak, munkahelyi akármidnek, hogy van a kutyád, vagy mi van a nagyival. Látod, még engem sem érdekel... Mindössze azért kapjuk az arcunkba ezt a kérdést, hogy aztán valami egészen más, számunkra érdektelen tények kövessék. Hogy a társadalmilag nyilvánvalóan kötelező visszakérdezéssel engedélyt adjunk, számunkra pusztulatosan érdektelen tények romboló kőgörgeteg módjára való ránk zúdítására. Ilyenkor olyanokká válunk, mint egy fa: nehéz kiállni a sziklák rohamát, nem fáj, de nem is jó, és nem tudunk arrébb menni. Borzalmas, nem?

Ezért ajánlok valamit: holnap ne kérdezz vissza, ha valaki a hogyléted felől érdeklődik, és élvezd (ígérem, fogod)! Sokkal őszintébb lesz, mint bármelyik "tényleg?", "komolyan?", vagy "na, az tök jó!" ami egyébként elhagyná a szádat. Ha pedig esetleg bűntudat gyötörne, hogy épp bunkó vagy valakivel, bármit megtehetsz, de egy dolgot nem. (Mit parancsolgatok itt, mi? De ha belementél a játékba, játszd végig!) Nem beszélhetsz erről senkinek. Komolyan. Sírj, érezd rosszul magad, vegyél virágot, vagy engesztelj ahogy akarsz, de ne mondd el, mi a dolog lényege. Inkább csak figyelj, milyen arcot is vág a másik, amikor befejezted a beszámolót a teljesen érdektelen dolgaidról és nem jön semmilyen kérdés az ő sorsára vonatkozóan. Abban a pillanatban rájössz, hogy igazam volt! Várom a beszámolókat.

 

A fenti pedig csak egy abból a sok - és láthatjuk, nem is egyszerű - hazugságból, amit nap mint nap el kell szenvednünk. Hazudik nekünk a boltos néni a kifli frissességéről, hazudik nekünk a haverunk az utolsó cigijéről, hazudik nekünk a BKV az indulási időkről, hazudik nekünk a kedvesünk az éppen aktuális issue-ról és legfőképpen hazudunk mi, saját magunknak.

Ameddig ezt nem látjuk be, addig ne is foglalkozzunk azzal, hogy mások hogyan vágnak át minket a palánkon. Hazudunk, amikor reggel szépnek látjuk magunkat, hazudunk amikor holnap, hétfőn, vagy ki tudja mikor hagyjuk abba a dohányzást, vagy kezdjük el a fogyókúrát, hazudunk, amikor minden helyzetben meglátjuk a jót és hazudunk akkor, amikor azt állítjuk, nem vágyunk másra, minden és mindenki úgy szép és jó, ahogy van. Ameddig ezen nem lépünk túl, nincs sok értelme azon keseregni, hogy mások kihasználnak minket. (Milyen hülye egy szó ez! Mert, ugye, aki nem értünk él, netán nem foglalkozik az érzéseinkkel, az kihasznál... Vagy csak a többi hazudik ezekről a dolgokról?)

 

Hogyan kell hazudni? Tegye fel a kezét, aki ismeri a jó hazugság módszertanát!

Akkor ismételjük át a többiek kedvéért:

1. A hazugság alapja mindig igazság. Ha öt igaz elemet ügyesen raksz össze, akkor egy olyan hazugságot kapsz, ami segít neked, elemei igazak - ellenőrizhetők -, de amúgy fatális csúsztatás.

2. Hinni kell az igazadban. Először akkor, amikor elhatározod, hogy hazudsz, aztán pedig amikor már az őszintétlen szavak hagyják el ajkaidat. Ha belátod, hogy Neked jó, ha nem mondasz igazat, akkor az idegesítő lelkiismeretedet már le is tudtad. Aztán cselekvés közben hidd is el, amit mondasz. Ez olyan érzés, mint amikor azt mondod "Á, csak barátok." Az eszeddel tudod az igazat, de a szíved mást mond. Ültesd el a hazugságot a saját szívedbe, hogy miután felhasználtad, egy megelégedett mozdulattal söpörhesd ki onnan. Ha a szíved szerint igazat mondasz, ki az, aki megkérdőjelezhetne?

3. A tested fontos. Figyelj a testedre! Reagálj non-verbálisan a szavaidra, illetve, ha ez nem megy, akkor verbálisan a tetteidre. Könnyen lefülelhető az, aki hazudik, ha nem tudja, mire is figyeljen ilyenkor: nem szabad szájhoz, orrhoz nyúlni, jobbra, illetve lefelé nézni és izzadni sem illik. Ha mégis sikerült elszúrnod és felhívtad magadra a figyelmet valami amatőr bakival, akkor "fogd rá a nyuszira"! Pl.: "Egész nap viszketett/ki volt száradva." "Csak elgondolkodtam." "Csak nézem, hogy ott az az akármi éppen mit csinál, azt hittem, valami rendkívüli fog történni vele." Megjegyzés: ha a második pontot sikeresen elsajátítod, erre nem nagyon lesz szükség, de azért nem árt az óvatosság.

 

Ha még mindig itt vagy, kedves Olvasó, akkor nagyon kitartó lehetsz. A fentiek alapján egy szemétládának tűnhetek, pedig nem vagyok az, csak kimondom a valóságot. Ebben élünk, ez vesz minket körül. Aki feltétel nélkül elhisz mindent, az lemond az igazságról, pontosabban lemond arról, akiben hisz. Mert a kellemes érzés mellett, hogy bízol valakiben elindul egy folyamat, amely megacélozza a lelket. Felkészíti az esetleges csalódásokra - az összesre, ami a védtelenül hagyott személy felől csak érkezhet. És ha megtörténik a baj, és véletlenül tényleg őszinte lesz hozzád, akkor nem hallasz mást, csak egy parányi kis koppanást a páncélon. Akkor már jobb elfogadni, hogy mindenki hazudik.

 

 

 

Találtam valamit a GWR blogon, ami remekül illusztrálja az előző bejegyzésemet. Íme, ha az elfogadásért vívott harc már túlmegy a józan ész határán:

http://guinnessworldrecords.blog.hu/2010/10/26/a_legnagyobb_mellu_no

Vajon ő mérlegelte, mennyit ad magából?

 Biztonság. Már az öreg Maslow is tudta, hogy ha e fogalom eszünkbe jut, akkor fizikai épségünk és anyagi állapotunk védelme jut eszünkbe. A biztonság fontos. De azon túl, hogy a testünk és javaink biztonságban vannak, mire van szükségünk még?

 

Nos, a biztonság sokféle lehet. A fent említettek mindössze a jéghegy csúcsának számítanak. Természetes, hogy senki nem akar megsérülni és viszolyog attól, hogy például telefonját, tévéjét, vagy csak a pénzét elvegyék. Igaz, ha belegondolunk, amikor a betörésről beszélünk, nem csak értékeinket féltjük. Hiszen valaki behatolt a privát szféránkba! Egy idegen (vagy rosszabb esetben nem teljesen idegen) járt azon a helyen, ahol mi reggel, pizsamában, kávéscsészével a kezünkben állva először gondolunk bele a napba. Olyan dolgokat látott, melyek az esti kék, majd narancs fényben ismerősek, megnyugtatóak. Olyan helyekre nyúlt, ahova a kulcsunkat, telefonunkat, poharunkat tesszük. Megszentségtelenítette az életünket. Ezért fontos a biztonság. Mert ami a mi várunk, az csak a miénk. Ha valaki behatol oda az engedélyünk nélkül, akkor köztérré válik. Én nem érzem magaménak a Nyugati aluljárót. Hát Te, kedves Olvasó?

 

De ma egy másfajta biztonság ütött szöget a fejembe. Az elfogadás biztonsága. Kérlek, mielőtt tovább mennénk, tedd fel magadnak a kérdést: Te mit teszel meg azért, hogy elfogadjanak? Ha jól gondolom, most azonnal tovább olvasol, anélkül, hogy megállnál :). Természetesen, aki kivételt képez ez alól, annak tisztelet és köszönet! Játsszunk együtt a gondolattal! Én nap mint nap disztingválok és csorbítom a véleményem élét azért, hogy ne lógjak ki feltétlenül a sorból. Hála Istennek nem nagyon, de annyira, hogy a társas együttélés alapvető szabályai még éppen elfogadhatónak tartsanak. Magyarán nem küldök el mindenkit, aki nem tetszik a... Persze, ez egy extrém hozzáállás.

Másfelől viszont tudom, hogy ki mit szeretne hallani. Azt kapja. A boltos néni a "kezicsókolomot", a buszsofőr az "elnézést, hogy zavarom, főnök úr"-at, a látásból, vagy öt perces csevejekből ismert emberek pedig a "hogy vagy? az tök jó" formulát. Senkinek nem okozok csalódást, és mégis mindenkinek. Mert elkérem az árát a társadalmi elfogadottságnak. Kimondom azt, amit a lelkük kíván, de hozzáfűzök még valamit: nem rossz, vagy durva dolgot (persze, néha azt is), mindössze egy humoros, ironikus, vagy éppen kedvesen pikáns megjegyzést. Ez az én fizetségem a hasonlóságért. Az egyéniségem, félmondatokba rejtve.

Aztán ott van a divat. Azt kedvelik az emberek, ha van stílusod. Saját stílusod. De vajon mi határozza meg a saját stílust? Az, ha a divatot követed? Talán. Szerintem azonban akkor mondják, hogy van saját stílusod, ha a divat "szervízútján" haladva, kitartasz valami mellett. Ami talán három hónap múlva már nem trendi, de Te még hét hónappal később is hordod. Persze, hordasz mást is, ami illeszkedik a világ éppen aktuális divatfelfogásába. Az egyéniség és a tömeg kombinációja, fittyet hányva a kritikára - ez a siker titka.

Siker. Kinek, mit jelent. Elfogadás, szeretet, rajongás...? És most már természetesen nem csak a divat kiváltotta folyományokról beszélek. Sokkal inkább arról, amit Mi érhetünk el. Arról, hogy a külsőnk, a kabát és a cipő, a belső, és mindezek prezentációja hová vezethet, mit adhat. (A belsőről nem kívánok bővebb fejtegetésekbe bocsátkozni. Mindenki tudja, mit szeret. De gyanítom - ha megbocsátod nekem ezt a kis kikacsintást, kedves Olvasó - ha e sorok közt vesztegelsz, akkor a sekélyesség távol áll tőled.) Kaphatunk szerelmet, barátságot, vagy stabil kapcsolatot. Nem, a kettő nem feltétlenül ugyan az. Az egyik elsöprő és végletekbe menő. A másik rajongó, puha és biztonságos. Itt el is érkeztünk oda, ahonnan elindultunk. A biztonság fontos. Szükségünk van rá. De mindig mérlegelni kell, mennyit adunk érte magunkból.

 Régen jártam erre, nagyon régen. De úgy döntöttem, most ismét írok ide valamit, aztán majd meglátjuk.

 

Nos, felmerült bennem a minap egy gondolat. Mi az, amiért tanulunk? Nem csak az általános és középiskolára gondolok, hanem a felsőoktatásra is. Miért csináljuk? Mert azt mondják? Vagy magunknak? Mert azt mondják... Nyilvánvaló, hogy pénzért csináljuk az egészet. Azért, hogy legyen egy kifejezetten jó állásunk, amivel majd sok pénzt keresünk és lesz öltönyünk, meg nagy autónk, tériszonyos belvárosi irodánk üvegfallal, vodka martinink, három gyerekünk, nagymellű szőke feleségünk, aki nem öregszik, mert megvesszük neki - magunknak - az örök szépségét. Már csak az a kérdés, hogy ha elértük az első felét a dolognak, nevezetesen az öltönyös-irodás részt, akkor hogyan tovább? Elég lesz az, amit akkor nyújt az élet? Vagy kell még egy hajó Füreden, meg egy az Adrián, mert a faszom se fog utánfutóval hülyéskedni, meg kéne akkor már mindkettőhöz nyaraló, mert az snassz, hogy ott a hajóm, de hotelben alszom. És így szépen lepereg az életünk. Ledaráljuk 19/24-ben az egészet, míg a gyerekeink - ha egyáltalán dugni és esküdni van időnk - felnőnek, és semmi mást nem fognak érezni, ha ránk gondolnak, csak a pénz szagát. A feleségünk félrelép, valószínűleg egy kevésbé tehetős, ám sokkal figyelmesebb valakivel, aki aztán kap a fejére, és azért is mi leszünk a hibásak, mert agresszívek vagyunk, pedig nem is mi voltunk (hanem az Árpiék, mert, hogy még lógtak egy szívességgel). És nem marad semmi, csak a pénz hajszolása, mert fenn kell tartani azt, amit megszoktunk és megszoktattunk mindenkivel. Anélkül nem megy.

Aztán van a másik véglet. Az utcán ücsörgés nyáron még csak elmegy, de télen mindenhol kurva hideg van, kivéve az aluljárót, de ott nem lehet dohányozni. Meg ha a köztesek rossz hangulatban vannak, akkor vesén rúgnak, mert húgyszag van, pedig egyrészt nem én vagyok az, főnök, másrészt meg jó meleg. A kannás bor egyre jobb és egyre kevesebb kell belőle. Az meg végképp nem érdekel, hogy nem tetszem a cekkeres néninek, meg a fiatal srácoknak. Le vagytok ti... Mit csinálsz, mi? Megversz? Jó, de üss nagyot, hogy soha többé ne ébredjek fel. Rendőrt hívsz? És? Koszt, kvártély egész éjszakára. Egy pár pofont megér. Hogy menjek el dolgozni? Adj munkát, mert más nem fog. Nem vagyok képzett. Én csak melóztam, ma viszont az már szart se ér. Hogy vissza lehet küzdeni magad. Ja. Mutasd, hogy kell, és megyek utánad - ne dirigálj, faszfej. Egy pár forint, kenyérre kell! Rohadj el, hogy nem adsz. Átmegyek a Kalefre. Ott mindig adnak.

A harmadik lehetőség, hogy polgár vagy, nem úr, de nem is szegény. Robotolsz, hazamész és az a probléma, hogy a zokni a földön, a bevásárlás meg nincs a hűtőben. És hogy későn jöttél, mert megint az idióta haverjaiddal piáltál. Holnap korán kell kelni, mert a gyerek kirándulni megy, ki kell vinni a vonathoz, aztán el kell menni még a gyógyszertárba. Sokáig dolgozol, "jó, akkor majd elmegyek én". "Nem, dehogy, nincs semmi baj." Tíz centinyi kék füst a nyugalom hamis illúziója. "Egész nap melózom, meg rohanok a gyerekkel, hétvégén főzök, takarítok, de egy kibaszott gyógyszertárba nem bírsz elmenni." Nincs baj, akkor majd elmegyek. "Hagyd, ne fáradj!" Nem fáradság. Addig sem vagyok itthon. 

Vagy a munka őröl fel, vagy a munka radíroz ki, vagy az átlag töri porrá a lelked.

Úgy igazából van nekünk egyáltalán életünk?

Tegnap egy barátom mutatott egy videót (aki gyengébb idegzetű, az inkább ne): 

Nem tudom, lehet, hogy sokan láttátok már, nekem új volt. Előre szóltak, hogy kemény és esetleg ijesztő. Megnéztem, és nem éreztem mást, csak értetlenséget és némi szánalmat. Szántam ezt a gyereket, aki valószínűleg alig tudja, mi van és értetlenkedtem a szülőkön. Miért kell egy ilyen szegény párát életben tartani? Ez kínzás neki és kínzás a szülőknek. Mert most még gondoskodnak róla, de vajon telik-e el úgy nap, hogy ne kérdeznék meg Istentől, hogy miért rótta rájuk e szörnyű büntetést? És ha majd egyszer meghalnak? Akkor mi lesz a gyerekkel? Állami intézet? Csodálatos. Szerencsétlen csak ül ott, vagy inkább fetreng és nem tud mit kezdeni az életével. Érdemes akkor egyáltalán élni? Vajon az élet egy lehetőség, hogy jól érezzük magunkat, vagy maga az élet az, ami számít? Maga a tény, hogy élünk csak akkor tehet minket boldoggá, ha van miért és van hogyan. Hiszen nap mint nap látjuk, hogy a balesetből, betegségből kifolyólag lebénult, vagy egyéb módon korlátozott emberek elveszítik életörömüket. Sajnos, amikor összerakta valami vagy valaki ezt a selejtes emberi fajt, akkor úgy tette ezt, hogy ragaszkodjunk az életünkhöz, bármi áron. De vajon megéri? És megéri önzően egy kisfiú életéhez ragaszkodni, csak mert ő a miénk? Ezen gondolkodjatok el, kedves gyerekek! A másik gondolatébresztő szintén mozgókép. Még valamikor régen, Bill Murray fénykorának idejében született egy gyöngyszem, az Idétlen időkig. A film dióhéjban arról szól, hogy van egy öntelt meteorológus, aki egy kisvárosba kell utazzon a rendezőjével és az operatőrével, hogy közvetítsen a hagyományos mormota-napról. Na most ez a pasas annyira öntelt, hogy egy felsőbb akarat megbünteti, mégpedig azzal, hogy ugyan azon a február 2.-án kell éljen, valameddig... Remélem nem haragszik meg senki, ha elárulom, a végére óriási a jellemfejlődés és mindenki boldog, juhé! De nem erről a vonatkozásról szeretnék írni. Inkább arról, hogy mit csinál az ember, ha sosincs holnap? Ha tudod jól, nem lesz semmilyen következménye - vagy eredménye - annak, amit ma teszel. Még egy baráti kis másnaposság sem fenyeget. Én, ebből kifolyólag valószínűleg úgy berúgnék, mint még soha, csak, hogy lássam, milyen is az. Na de utána? Persze, most mindenkiben felmerül, hogy végre lehetne bankot rabolni, meg embert ölni, meg ki tudja, még mit. És így is van. De aztán? Megkóstoltál mindent, kipróbáltál mindent és mindenkit. Mit csinálsz, ha kezded elunni a dolgot? Megölöd magad? Jó ötlet, de másnap reggel ugyan úgy az ágyadban ébredsz. Olvashatsz, művelődhetsz, tanulhatsz, bármi lehetséges. De mit kezdesz a tudással, ha csak egy napod van használni? Meggazdagszol? Rabolj bankot, úgy is hiába csuknak le. Elkápráztatod vele az ellenkező nemet? Holnap kezdheted előről. Egy idő után tehát céltalanná, sőt, értelmetlenné válik az élet. Ne keverjük a kettőt, mert sokszor szokták. A céltalan, ugye, az a cél nélküli, az értelmetlennek viszont nem is muszáj, hogy célja legyen. Anyád életének értelme Te vagy, de a célja nem. Szóval a céltalan, értelmetlen életeddel ott ücsörögsz és minden napod egyforma, a szó legszorosabb értelmében. Mit teszel? Én egyelőre még nem tudom. Csak azt, hogy mit tennék meg azonnal, de nem lenne illendő leírni. Viszont ígérem, amint rájövök a hosszú távú megoldásra, azonnal szólok. Addig elégedjünk meg Douglas Adams válaszával: 42.

Sziasztok. Bár nem hinném, hogy ezt a bejegyzést sokan olvasnátok, de azért mégis úgy illik, hogy egy ilyen elkezdjüükel indítok. Maga a blog fogalma számomra ellentmondásos. Mert ugye, ez egy internetes nappló. De ki az, aki a naplóját másoknak szánja? Szóval inkább egyfajta fórum, ahol azokat a gondolataidat teheted közzé, amit a való életben nem sikerült. Ami azért is jó, mert ide leírod, és vagy elolvassák, vagy nem, de beléd folytani a szót nem tudja senki. Ha egyetlen ember se szagol erre felé, az sem baj, legalább az illúzió megvan. Amúgy is nagy divat (sőt, üzlet!) mostanában blogolni. Mindenki blogol, hát akkor én miért ne? Igaz, a tematikus blogok jóval hasznosabbak a többinél, hiszen ott releváns infókat kaphatunk erről-arról. A hozzám hasonló idióták pedig azt hiszik, számít, hogy mit írnak. Nos, ha valaki a fent nevezettek közül olvasná ezt, nem, nem számít. Én se a világot akarom megváltani, épp csak a felmerült gondolatokat letenni valahová, ahol jó helyen vannak. Ha pedig valaki mégis követi az agymenéseimet, annak csak örülök. Egyelőre ennyi. Aztán, lesz ez még így se.