Genthal, a varázsló morcosan ébredt. Erre meg is volt minden oka, lévén a kemény, hideg kőpadlón hajtotta álomra a fejét. Bár nem jószántából, hanem sokkal inkább a legutóbbi varázslata folyományaként. Este ugyanis eszébe jutott, hogy egyetlen, kehes lovára szárnyakat bűvöl, így gyorsabban és könnyebben juthat el bárhová. Egészen addig jól ment a dolog, amíg a szegény pára - körülbelül fejmagasságban – rá nem ébredt újonnan szerzett képességére és hirtelen ijedségében istenesen halántékon nem rúgta az öreg mágust. A fej- és hátfájás pedig nem kellemes ébresztő. Az a girhes dög meg ártatlanul legelészi a gróziát a legnagyobb kosárból, aminek unciája 3 ezüst… Erre egyetlen megoldás van: meg kell látogatni Étoile-t a tündét, akinek van egy kis kocsmája a következő völgyben. A tündék jó vendéglátók, csak drágán mérnek mindent. De a boruk, az valami mesés, nem is csoda, hogy mindenki szeretne egy kicsit belőle. Genthal pedig mindig is jó kapcsolatot ápolt Étoile-lal – a tünde valamiért nagyon kedvelte őt. Eleinte csak a mézédes bora (és számára nyomott árai) miatt viszonozta a varázsló az érdeklődést, de aztán megszerette az elfet. Így lett törzsvendég a pici kocsmában.
Amint a ligetes úton baktatott, Genthal arról gondolkodott, milyen különös is az élet: a közös érdeklődés mennyi fajta kreatúrát hoz össze. A Tünde-bor sokakat csábított Étoile-hoz: természetesen néha orkok is megjelentek, de az ő számuk elenyésző volt. Többnyire semmire nem becsült, ám beképzelt elfek, kalandozó törpék és persze más varázslók ütötték ott el az időt, a csapos kegyét keresve, hátha megspórolhatnak néhány rézkanyit. Mennyi-mennyi szerzet és csak egy cél…
Ez a sokféle vendég sosem zavarta igazán a mágust. Nem nagyon törődött velük, egyetlen dolog volt csupán, amit féltett tőlük: egy kicsi, vese alakú kő. Néhány évvel azelőtt talált rá egy tó partján a magas fűben. Nem gondolta különösebbnek, mint bármelyik más követ, de ahogy teltek a hetek, rá kellett ébredjen, hogy nagy kincs jutott a birtokába. Észrevette ugyanis, hogy elkerülik a betegségek, amelyek falvakat pusztítottak ki és úgy tud futni a Butain-erdők hatlábú medvéje elől, mint 20 éves korában: a kő életben tartotta. Tudta, hogy ha csak egyszer is a kocsma folyton változó zsiványai közül valamelyiknek a fülébe jutna, fújhatná az egészet. Nem is tudott más a kőről, csak Étoile, valamint egy régi barátja Terpé, aki szintén mágus volt. Mindkettőben megbízott, hisz Étoile tünde volt, ez pedig garancia a megbízhatóságra, a barátjának pedig megmentette egyszer az életét. Igaz, hónapok óta nem látta már a férfit, pedig hetente-kéthetente összefutottak az elf kocsmájában, ha épp Terpé is arra járt. Olyan pletykák is terjengtek, hogy egy Zaliosakis – a legmérgezőbb és legnagyobb kígyó a világon - megmarta a távoli Karstas-hegy alatt. A marása nem halálos, de nem is tesz jót az emberrel. Egy életre megváltozik tőle és nem a jó irányban. Aggódott is kicsit a cimborájáért.
Annál nagyobb volt a megkönnyebbülése, amikor benyomakodva az intarziás ajtón éppen Terpé-t látta a kocsma pultjánál, amint Étoile-lal vitatkozott valamin. Beléptére mindketten elhallgattak, látszott, hogy nem tartozik másra, miről is diskuráltak. Ő pedig nem kérdezett, mindenki foglalkozzon csak a saját dolgával. Étoile a megszokott szívélyességgel fogadta Genthalt és Terpé is mosolyogva kezelt le vele. Sőt, az újra találkozás örömére (valamint a Zaliosakis-pletyka alaptalanságára) gyorsan meg is hívta egy kupa borra.
Úgy tűnt, ez a nap már nem lehet jó. A bor, a mézédes Tünde-bor valahogy savanyúan forgott az öreg szájában. A fene essen bele… na mindegy. És ez a rohadt fejfájás sem… akar…
Genthal, a varázsló morcosan ébredt. Erre meg is volt minden oka, lévén a kemény, döngölt földpadlón hajtotta álomra a fejét. Az a rohadt gebe… Hohó! Na várjunk csak. Eszébe jutott minden, ami az előző ébredése óta történt. Reflexszerűen a szívéhez kapott, ahol a vese alakú követ tartotta, bevarrva a köpenyébe. A rejtekhely posztója felszakítva liffegett. Genthal körülnézett. Egyedül volt a kocsmában, csak a kora nyári napfény kukucskált be a szűk ablakon. A mágus belépett a pult mögé és rögtön a sötétzöld üvegcsére esett a pillantása: nem volt oda való. Fogott egy úgymond tiszta kupát, bort eresztett magának a hordóból. Kicsit sem lepődött meg, amikor a jól ismert és szeretett mézédes nedű érte a torkát. De valahogy most sem volt az igazi. Volt benne valami keserűség. A pult alá dobva meglátott egy csomóba gyűrt valamit. Szétrugdosta, hogy jobban lássa. Bőr volt. A barátja régi, teljes, lenyúzott bőre. Vagy egy jó másolat, nem tudta eldönteni. Tehát Terpé mégsem úszta meg a Zaliosakisszal való találkozást… Kár érte, pedig nagyon kedvelte a barátját. De ez legalább megmagyarázza az iménti dolgot. Igaz, azt nem értette, hogy Étoile miért vett részt mindebben, amikor annyira jóban voltak. De hát, a tündék már csak ilyenek: sosem ismerheted őket igazán.
Legféltettebb kincsének eltűnését – számára is meglepő módon – sztoikus nyugalommal szemlélte. Nem félt a haláltól már régen. Csak az a fiatalos mozgékonyság, az fog kicsit hiányozni… Lehajtotta a kupa bort, egy teli hordóra pedig zsugorító-igézetet olvasott, hogy zsebre tudja várni. Majd egy sóhajjal kilépett az intarziás ajtón és elindult, hogy megtanítsa a lovát repülni.
