Ó, mit nem adnék érte, ha csak egyetlen napig olyanok lennének az emberek, amilyennek én szeretném őket! Mindenki úgy reagálna, ahogyan én elvárom tőle, ott, akkor és azt csinálja, ahol, amikor és amit elvárok. Gyönyörű nap lenne...
Mostanában meggyűlt a bajom az emberekkel. Illetve nem is az emberekkel, hanem az emberi kapcsolatokkal. Hogy egészen pontosan fogalmazzak, a kapcsolataim vagy leépültek, vagy leépítettem őket. Azt, hogy miért nem minden esetben tudom megválaszolni. Van például olyan kapcsolat, amit direkt azért építettem le, mert elegem volt belőle és meg kellett szüntetni. Az mondjuk nem is volt jó. Nem működött, akárhogy is próbálkoztunk mindketten. Alapvető problémák voltak, amik előfordulnak az életben, főleg, ha nem Te választod ki, kivel is töltsd az idődet. Mindegy, rövidre zártam és most ismét szép az élet.
Van azonban egy másik, amit szintén berekesztettem. Az már nem tölt el ekkora megelégedéssel. Igazság szerint ez volt a legrosszabb dolog, amit tehettem. De ahogy már a Harry Potterben is benne volt (meg persze egy-két tömegpusztító rezsim eszmerendszerében), a nagyobb jóért néha a pillanatnyilag rossznak látszó választást kell előnyben részesíteni. Azt hiszem, csak akkor leszek egészen nyugodt, ha végre valóban használok ezzel. Most egyelőre úgy érzem magam, mint amikor az ember elvégez egy iskolát. Akármennyire rosszul érezte magát ott a mindennapokban, azért egyfajta borongós nosztalgia és visszavágyás üli meg a lelkét még hetekig. Ha tehetné, azonnal vissza menne. Na, én is így vagyok ezzel most. Hála Istennek, van némi lelkierőm, még ha e kijelentésemet többen cáfolnák is.
Aztán persze vannak azok a kapcsolatok, amik állandóak. Alapvetően jók, sőt, ők maguk az alapjai az életünknek. Ezek folyamatosan hullámzanak - gondoljunk csak a veszekedésekre, mosolyszünetekre, és effélékre. Sajnos, az utóbbi időben elég sok olyan alapvető kapcsolatom van, amiben az összehúzott szemöldök a jellemző. De nem is, inkább a morcos közöny. Engem nem érdekel más, és én is őket csak annyira, hogy kifejezzék nemtetszésüket velem kapcsolatban. A baj mindössze annyi, hogy engem ez sem érdekel. Az egyetlen figyelemre méltó ezekben a kontaktusokban az, hogy nem akarom, hogy ilyenek legyenek. Át akarom terelni a dolgokat egy olyan mederbe, ahol igenis érdeklődöm és ők visszamosolyognak. Hogy úgy mondjam, ki szeretném színezni a saját életemet.
A végére hagytam a legjobbat. Azokat a kapcsolatokat, amelyeket újra kell értékelnem. Mert van ilyen is. Ettől még nem változik meg. Sőt, ha jobban belegondolok, nem is a kapcsolatot kell újraértékelnem, hanem csak a résztvevőket - köztük magamat is. Olyan felismerésre jutottam magammal és e kapcsolatokban résztvevőkkel - bocsánat - kapcsolatban, hogy mindenképpen felül kell írnom az eddigi véleményemet. Rá kellett jönnöm, hogy akit én eddig fehérnek hittem, az a legjobb esetben is csak szürke (és több ilyen van) és pedig megmaradtam fehérnek, csak a régi ragyogásomat veszítettem el. Ez most nagyon ködös, igaz? A dolog lényege az, hogy erősebb vagyok, mint hittem, ennek ellenére én némileg gyengének látom magam.
Szóval mostanában az emberi kapcsolatok terén nem vagyok valami penge. Na, de sebaj, majd csak lesz jobb. Az ember megteszi, amit tud, és eljön majd a kilábalás. Az pedig, hogy valamit magunkért, vagy a nagyobb jóért teszünk, igazából egy és ugyan az a választás. Mert az ember soha nem önzetlen: ha mást nem, hát egy kis dicsőséget kap cserébe. Önmagától.
